Mit nézünk a tévében?

Jellemzően nem azt, amit igazából nézni szeretnénk. És itt most nem arról van szó, hogy titkos módszerekkel operáló globális maffiacsoportok próbálnák manipulálni a tudatalattinkat. Egy sokkal konkrétabb és reálisabb hatalom befolyása alatt állunk. Úgy hívják: gyerek.

Új időszámításunk kezdetei

A gyerek előtti, lassan ködbe vesző, kettesben töltött években elég sokat ültünk/feküdtünk a képernyő előtt, a tévézés volt a legtipikusabb esti kikapcsolódásunk. A férjem, akit akkoriban még általában a keresztnevén szólítottam, csak később lett mindenki Apája, a természetfilmekért rajongott, én pedig a sorozatokért és a félművészfilmekért (a hardcore artmozihoz azóta se értem meg). Voltak metszéspontok is: River Cottage minden tematikában, Bear Grylls túlélőműsorai (a férjemnek a tűzgyújtási technikák miatt, én meg imádtam, mikor erős sodrású folyókban úszik egy szál semmiben) és volt néhány sorozat is, amit a párom is kedvelt, legfőképp a Dokik (Scrubs) és a Két pasi meg egy kicsi, szigorúan Charlie Sheennel. A csajos-barátkozós sitcomokat kénytelen voltam egyedül nézni, illetve magamra maradtam a Psych-rajongásommal is, mert a főszereplő a férjem szerint annyira túltolja az idétlenséget, hogy az már egyáltalán nem vicces.

Szerintem meg az nem vicces, amikor a párom kedvenc csatornáján a jól felszerelt tévéstáb hagyja éhen halni a hónapokon át megfigyelt jegesmedvét. Persze, tudom, hogy fontos a be nem avatkozás, meg a természet rendje, de könyörgöm, ezzel az egy macival nem lehetett volna kivételt tenni?  Az utolsó snitt után odacsempészni egy kis tonhalkonzervet, aztán spuri… És nagyjából ugyanez a véleményem az összes efféle dramatizált vadállatos realityról. Bezzeg a jó öreg Attenborough még nem arra hajtott, hogy összetörje a szívünket szimfonikus zenével kísért állatagóniákkal.

Közös pontnak számított még a jóféle dráma, csak nálam inkább a romantikus, nála meg a háborús volt a kedvenc. Azért ebben is találtunk néha mindkettőnk szájíze szerint valót, azt hiszem, a Hadak útján volt az utolsó a műfajban, amit együtt végignéztünk.

Aztán házasságunk 6. évében megszületett az utódunk. És sok minden megváltozott az életünkben, a tévézési szokásaink például gyökeresen. Míg a gyerek előtti időkben (gy. e.) nagyjából képernyőfüggők voltunk, a kölök születése óta (gy. u.) ez a kedvtelésünk megszűnt. Minden átmenet nélkül, egyik napról a másikra.

Féltünk, hogy a csöppséget zavarná a hang, a fény, a villódzás, az elektromosság — bármi, ami abból a dobozból kijön.

Tévézhettünk volna persze éjszaka, mikor alszik a baba. De már annak is örültünk, ha a fáradtság miatt nem aludtunk el hamarabb, mint ő.

Beszippant a mesevilág

Néhány hónap múlva nagy lelkifurdalások közepette aztán mégiscsak bekapcsoltuk a készüléket. A híradó ment, csupa erőszak hangban és képen. Azonnal átváltottunk a babacsatornára. És ezzel megpecsételtük a sorsunkat. Mert ettől kezdve a tévénket kizárólag a gyermek nézte. Nyugalom, nem állandóan. Nem is kötötte le a a kacsás adó műsora 5-10 percnél tovább. Főleg, ha megjelent a nagy csecsemőfej, amitől rettegett (mi is). Kedvelte viszont az űrpostást, az állatóvodát meg Mónika és Rudi történeteit (a férjem szerint gáz, hogy egy mesének pornós címe van, szerencse, hogy az ilyen áthallásokat a csecsemők nem értik).

A következő állomás a nálunk komoly családi hagyományokkal rendelkező Teletubbies volt, már a nagykamasz keresztlányunk is ezen a sorozaton nőtt fel. A furcsa, gömbölyded kis lények elvarázsolták a kicsikénket, együtt táncolt, tapsikolt velük, megtanulta a nevüket. Ha elhangzott valamelyikünk szájából, hogy Nagyölelééés, akkor minden jelenlévő összefogózott, és jól megölelgettük egymást. Sok szülőtől hallottam, hogy bugyuta ez a sorozat, meg azt is, hogy félrevezető, sőt veszélyes, hiszen a tabik hasában tévé van. Nem tudom, nekem nincsenek negatív tapasztalataim, a gyerekünk eddig nem próbálta lenyelni a tévét, sőt még egy árva tabletet sem vett a szájába soha.

Azt viszont elismerem, hogy nagyon tudják ezek a kis tramplik, mivel lehet egy felnőtt agyára menni. És időnként meg is mutatják, például a pudingkészítő epizódban. Gyerekszemmel irtó vicces lehet, a kicsink mindig könnyesre kacagja magát rajta. Századszorra már mi is szinte könnyeztünk, persze nem a nevetéstől.

Figyelem, csak erős idegzetűeknek! 4.20-tól 5.10-ig tart a pudingozás.

Közben ébredezni kezdett az öntudatunk, hát a mindenségit, nekünk is járna már egy kis tévézés. Nekiveselkedtünk, többször is, az első részeredmény egy félig megnézett Vasember 3. volt. Azért nem ment végig, mert a gyermek is bekapcsolódott, és túlságosan is élvezte: Hepül a hobot! — kiáltotta, azzal leugrott az rácsos ágy széléről. Nem lett baja, de még heteken át köröket kellett rajzolnunk a tenyerünkbe piros filctollal, hogy az abból kilőtt tűznyalábokkal semmisítsük meg a nagyit.

Idővel jött a bájos és fülbemászó zenéjű Bogyó és Babóca (Ne énekelj, anya!), Peppa malac kedves, pasztell világa (Ne röfögj, anya!), és olyan újabb angol elvontságok, mint a The Night Garden (Jó éjszakát, gyerekek) (Ne cirógassál, anya!). Nem tudom, lehet-e egy hároméves anglomán, de a kicsink különösen szereti az angol meséket, főleg eredeti nyelven. A Mása és a medvét meg oroszul nézi. Fogalmam sincs, mi lehet az oka, azt azért nem hiszem, hogy a magyar szinkron szakmai színvonala ellen lenne kifogása. Mondjuk, nem lep meg ez a szokása, a Nu, págágyit (No, megállj csak! volt a magyar címe) én is eredetiben néztem, de furcsa módon a Denver, az utolsó dinoszaurusz c. amerikai rajzfilmsorozatot is jobban szerettem oroszul, pedig egy szót se értettem belőle. Mosogatás közben néha még ma is dudorászom, hogy Denyver, pászlednyij dinozávr.

Majd jött Sam, a tűzoltó, ami nem idegesítően direkt módon tanítja felelősségteljes viselkedésre a gyerekeket, amellett hangsúlyozza, milyen fontos a segítségnyújtás. Igaz, hogy a címszereplő felnőtt szemszögből tipikus önelégült seggfejnek tűnik, aki folyton kioktatja a többieket, de van mellette egy csomó izgalmas és összetett figura is, köztük Norman, a hajmeresztő kalandokba keveredő kis csirkefogó, aki nagyon emlékezetet egy hozzánk igen közel álló lurkóra.

A legújabb kedvenc pedig egy szürke kerti traktor, a neve Fergie. Nagyszerűen dudál, igen gyors és minden helyzetben helyén van a motorja. Igaz, ezt az mesét már nem tévében nézzük, hanem a neten. S habár eddig megúsztuk, hogy mesefigurás bögréket, pólót, ágyneműt vagy bármi ilyesmit kelljen vennünk, a Fergie-rajongás miatt most szorulni látszik a hurok. És nem elég egy lógó vagy egy kép a pulcsira. A gyerekünk traktort szeretne. Egy igazi, pöfögő, dudáló, szántó-vető traktort. Próbáltunk alkudozni, lefaragni az igényekből. Eddig odáig jutottunk, hogy nem baj, ha nem pont szürke lesz az a traktor. Akár pirosat is vehetünk.

És hogy végül egy jó hírrel is szolgáljak tévéügyben velünk, szülőkkel kapcsolatban: a férjem nemrég megnézte a Harag című háborús drámát. Három szakaszban. Régen a falnak tudtunk volna menni az ismétlésektől, de mára rájöttünk, hogy a folyton ugyanazt nyomató csatornák valójában a kisgyermekes szülők legjobb barátai.

A ti gyermekeitek milyen meséket néznek? Írjátok meg, ha van kedvetek!